Páduai Szent Antal
Padova város védőszentje Páduai Szent Antal.
Az Úr 1195. évében augusztus 15-én született Lisszabonban. A szent keresztségben a Ferdinánd nevet nyerte. Atyja Martini (Bulhan) Márton előkelő lovag, anyja pedig Tavera Mária igen jámbor nő volt. A koraérett, világoseszű és erősakaratú fiú tízéves korában a helybeli káptalani iskolába került. Alig volt tizenöt éves, mikor 1210 körül szülővárosában az ágostonrendi kanonokok közé lépett. Coimbrába küldték, ahol szigorúbb volt a kolostori fegyelem, s nagyobb lehetőségek nyíltak az ismeretszerzésre. Nyolc esztendőt töltött itt, s valószínűleg már ekkor szentelték áldozópappá.
Miért gyújtanak gyertyát minden kedden Szent Antal szobra előtt?
Szent Antal ugyanis keddi napon halt meg és erről emlékezünk meg a gyertyagyújtással. Szent Antalt sem azért tiszteljük, mert minden kérésünket teljesíti. Ez így nem is igaz. Legnagyobb ajándéka számunkra: Krisztus-követő élete.
Trombitaharsogás, üdvrivalgás, énekszó keveredik a portugáliai Kolmbra városának utcáin. 1220 tavaszán vagyunk és hatalmas körmenet indul a templom irányába. Zászlók lengedeznek, páncélba öltözött lovasok haladnak a menet élén. Egy díszes kocsin öt koporsó látható. Vajon kiknek a holttestét tartalmazzák a koporsók? Gazdag fejedelmeket, világszép asszonyokat takar a szemfedő? Öt egyszerű ferences pap holttestét kísérik ilyen ünnepélyességgel. Vajon miért?
Mert az egyik mohamedán pasa nem tűrte, hogy olyan lelkesen hirdetik az evangéliumot. Ezért mind az öt atyát lefejeztette. A hívő nép nagy tisztelettel nézi a vértanúk koporsóit. Közelében áll Don Ferrando a fiatal kanonok és láthatóan nagyon elgondolkozik. Visszatekint eddigi életére. Ugyan mit tett ő Isten országáért? Ezek a buzgó hithirdetők életüket áldozták érte. Lassan benne is érlelődni kezd az elhatározás: követni példájukat, folytatni munkájukat!
Néhány esztendővel később az afrikai Marokkóban találkozunk újra vele. Most már ő is a ferences atyák barna ruháját hordja és így indul a mohamedánok közé. Nemcsak életét, de nevét is megváltoztatta. Az előkelő Fernandót az Antal névvel cserélte fel. Éveken át nagy buzgósággal készült feladatára. Istennek azonban más tervei vannak vele. Megérkezése után néhány nappal megbetegszik és mire fölgyógyul olyan gyenge, hogy járni sem tud. Előljárói hazarendelik. Útközben viharba kerülnek és hajójuk Sziciliában vetődik partra. Itt értesül arról a gyűlésről, amit Assisi Szent Ferenc hívott össze.
Ő is elmegy, hogy szemtől szembe láthassa a szent rendalapítót. Társai nem sokat hederítenek rá, hiszen olyan rossz bőrben van, hogy mindenkiben csak szánalmat ébreszt. Végre az egyik kolostor előljárója magával viszi. Ott a legutolsó munkákat bízzák rá és mindenki együgyűnek tartja a szótlan barátot. Csak akkor lepődnek meg, amikor egy különös eset folytán kiderült tudománya.
Egy fiatal atya éppen újmiséjét akarta bemutatni. Az ünnepi szónok váratlanul megbetegedett és a kolostor tagjai közül senki sem mert készület nélkül a szószékre lépni. Ekkor a kolostor előljárója valami különös sugallatra Antalhoz fordult és megkérdezte:
- Nem vállalnád el a szónoki tisztet?
Antal beleegyezően bólintott és rövid fohász után a szószékre lépett. Rendtársai csodálkoztak bátorságán és valamennyien kudarcra számítottak. Várakozásukban azonban alaposan csalódtak. Antal olyan bölcsen beszélt a papi szolgálatról, hogy ámulatba ejtette hallgatóit. Mikor lelépett a szószékről, mindenki úgy vélte, Isten rendkívüli szónokkal ajándékozta meg Szent Ferenc rendjét. Meg is bízták, hogy városról városra járva prédikáljon az embereknek. Beszédei hallatára megteltek a templomok, megtértek a bűnösök. Mikor pedig nem fértek be a templomba, Antal a piactereken tartotta beszédeit.
Így folytatta ezt éveken át, de lassan megfogyatkozott ereje.
Ekkor Pádua városában telepedett le és csak itt prédikált. Ha meggyengült szíve meg is akadályozta az igehirdetésben, azért minden úton-módon szolgálni igyekezett Isten népét.
Élt abban az időben Verona városában egy Ezzelinó nevű zsoldosvezér. Kegyetlen ember volt, sok ártatlan vér tapadt kezéhez. Városokat gyújtott fel és mitsem törődött a pápa fenyegetéseivel. Mikor ezt Antal megtudta, elhatározta, hogy fölkeresi a kegyetlen vezért. Ezzelinó katonái társaságában fogadta a híres barátot. Antalt nem ijesztették meg a fegyveresek és bátran, keményen megmondta az igazságot.
- Vajon meddig akarsz még dacolni Istennek, te kegyetlen zsarnok? Vagy talán azt hiszed, hogy Isten nem hallja az ártatlan emberek jajkiáltását? Jaj neked, ha nem változtatsz bűnös életeden!
A teremben tartózkodó zsoldosok kardjukhoz kaptak, hogy végezzenek a vakmerő pappal. Ezzelinó leintette őket. Úgy meghatották a barát szívből jövő szavai, hogy megadta magát. Letérdelt Szent Antal előtt és ígéretet tett élete megjavítására.
Ez volt Szent Antal utolsó útja. Ettől kezdve nem hagyta el a kedves Páduát, mert a betegség egyre inkább elhatalmasodott rajta. Nehezen kapott levegőt és ezért az egyik fa lombjai között helyezték el a függőágyban. Ekkor már a város közelében egy gazdag tisztelőjének kastélyában lakott. Itt jobb volt a levegő.
Mikor közeledni érezte halálát, arra kérte társait, hogy vigyék vissza Páduába, ott szeretne meghalni. Útnak is indultak, de csak a város széléig értek. Itt felvette a betegek szentségét és közben Mária hálaénekét imádkozta:
Magasztos ének zendül szívemben,
Ujjongó dal megváltó Istenemnek,
Ki szemre vette szolgáló cselédjét,
S boldogja lettem minden nemzeteknek.
Mosolyogva költözött át a mennyei hazába, hogy találkozzon azzal a Jézussal, akit egész életében hirdetett.
Páduában temették el a Santa Maria Maggiore-templomban, de itt is bonyodalmak jöttek közbe. A szent holttestének birtoklásáért az előváros és a város lakossága között majdnem polgárháború tört ki. Jún. 17-én, keddi napon temették nagy ünnepélyességgel. Azóta is kedd az ő tiszteletének napja. Már a következő év májusában a szentek közé iktatta IX. Gergely. Aznap, a hagyomány szerint, Lisszabonban megszólalt valamennyi harang, pedig senki sem húzta. 1263-ban abba a hatalmas bazilikába helyezték, amelyet az ő tiszteletére emelt Pádua. Az ünnepségen jelen volt a rend generálisa, Szent Bonaventura is. Parancsára fölnyitották a koporsót: a test elporladt, a nyelv azonban teljes épségben volt.
Az elmúlt században egy francia lelkipásztor, Szent Antal nagy tisztelője, fölállította templomában szobrát és alatta egy perselyt helyezett el ezzel a felirattal: Szent Antal kenyere. Ami pénz összegyűlt, kiosztotta a szegényeknek. Példája azóta elterjedt az egész világon. Ez a magyarázata, hogy minden templomban megtaláljuk Szent Antal szobrát és a perselyébe dobott pénzt a rászorulóknak ajándékozzuk. Elsősorban tehát nem a pénzünkkel, hanem a szegények iránti szeretetünkkel nyerjük el kéréseink teljesülését. (forrás: http://www.szentkeresztplebania.hu/Paduai_Szent_Antal.html)